"A kabuki (japánul: 歌舞伎) a három fő japán színházi műfaj egyike (bunraku, nó), sőt a bunraku, a bábjáték háttérbe szorításával a legnépszerűbb „polgári” színház az Edo-kor (1600–1867) óta. A kanjik egyenkénti jelentése, balról jobbra a következők: énekelni (歌), táncolni (舞), és képesség (伎). A kabukit éppen ezért gyakran "az éneklés és táncolás művészetének" fordítják. Habár a "képesség" kanjija eredetileg az előadóművészre, a színészre vonatkozott, mivel teóriák szerint a kabuki szó a "kabuku" igéből származik, amely azt jelenti hogy "tanulni" vagy "szokatlan"/"kilógni a tömegből". Éppen ezért a kabukimono (歌舞伎者) kifejezés eredetileg azokra vonatkozott, akik bizarrul, kihívóan öltözködtek az utcán.
A színpad
A kabuki színpad egyik jellegzetességét, hanamicsinek hívják (花道; virág út), egy sétány, amely a nézők közé visz, és amely lehetőséget biztosít a színészeknek a drámai belépésre. Okuni szintén gyakran adott elő kíséretével a hanamicsin, éppen ezért a későbbiekben jellegzetessé vált, hogy nem csak a bejövetelkor használták, de a színdarab fő jeleneteit is a színpad ezen részén játszották el. A nézőtér bal és jobb oldalán páholyokat helyeztek el. 1758-ban a világon talán először mutattak be forgószínpadot, melyet Namiki Sózó készített el, és amelynek átmérője a 17 métert is elérte.
A színészek
Sikamacu korában a színészek külön társadalmi osztályt alkottak. A szereplőtípusra specializálódott színészdinasztiákat címerekkel különböztették meg egymástól. A mesterség apáról fiúra szállt. Abban az esetben, ha nem volt örökös, a családfő örökbefogadott egy általa tehetségesnek vélt színészt, hogy továbbvigye a család nevét és tudását. A fiúgyerekeket öt éves korban kezdték el tanítani, és ez életük végégig tartott. Ezt a folyamatot a legidősebb férfi kísérte mindig figyelemmel. A következő generáció így mindig beleszületett a színházi életbe, így nem állt tőlük távol ez a fajta világkép. Japánban a kabuki kialakulásakor még teljesen ismeretlen volt a rendezői színház, így a próbákat a drámaíró vagy a társulat vezetője koordinálta, habár akkoriban a színészek nem tudták végig a szerepüket. Hatalmas szerepet játszott náluk az improvizáció az előadás során.
Egy kis történelem
1603–1629: A női kabuki
A kabuki története 1603-ban kezdődött, amikor Izumo no Okuni, egy egészen újfajta, tánc-drámás előadásmódot kezdett el bemutatni, Kiotó kiszáradt folyómedreiben. A kabuki a 17. századból származik, amikor Japánt a Tokugava sógunátus irányította. Az időszak neve, mely Edo korszak, arra irányul, hogy az ország székhelyét Kiotóból Edóba – mai nevén Tokió – költöztették. Az előadók, mind a nők, mind a férfiak komikus, rövid színdarabokat adtak elő a mindennapi életről. Ez a stílus hamar népszerűvé vált, és Okunit felkérték, hogy szerepeljen a császári udvarban. A hatalmas siker nyomán hamar rivális társulatok alakultak, és megszületett a kabuki, mint tánc és dráma együtt, melyet nők adtak elő. Ennek megjelenésével sok társulat trágár és szuggesztív témákat vonultatott fel szórakoztatás gyanánt, ahol az előadok gyakran prostituáltak voltak. Éppen ezért, a kabukit ebben az időben „遊女歌舞妓”-nek is hívták, vagyis – éneklő, táncoló prostituált.
A kabuki ekkoriban hétköznapi szórakozássá vált Ukijo, vagy Josivara negyedében, amelyek Edo piroslámpás negyedei voltak. A színpadon megjelenő izgalmas zene, újszerű motívumok, öltözködés, és híres színészek tették nagyszerűvé ezt a szórakoztatási formát. Az előadásokat reggeltől egészen napnyugtáig tartották. Teaházak vették körbe, illetve voltak összekötve a színházzal, hogy ételt, italt, és nagyszerű társaságot biztosítsanak a szórakozni vágyóknak. A színház környéke tele volt boltokkal, amelyek szuveníreket árusítottak. A kabukit akár nevezhetjük is az akkori japán popkultúrának.
A sógunátus nem pártolta a kabukit ebben a formájában, és úgy vélték, bajt hoz, hogy a különböző társadalmi osztályok keverednek az előadások alkalmával. A női kabukit (onna-kabuki) végül betiltották 1629-ben, mivel túl erotikusnak minősítették. Ezután a női szerepeket fiatal fiúk játszották el. Ezt hívjuk vakasú-kabukinak. Mivel azonban még így is túl sok volt a szexualitás, és a prostitúció, így az 1600-as évek közepén ezt is betiltották. Innentől kezdve férfi előadók játszották mindkét szerepkört. A modern, csak férfiak által játszott kabukit jarou kabukinak is nevezik, amelyet ezekben az évtizedekben alapoztak meg. Miután a nőket kitiltották, ellenkező neműnek öltözött férfiak vették át a helyüket (onnagata vagy ojama). Hajukat leborotválták, ha nőt játszottak, akkor pedig parókát húztak, és hangjukat elváltoztatták. Aki női szerepet akart játszani, az kiskorában kezdte el tanulni ezt. Ez a fajta színház meghatározó volt a városi életstílusban, egészen a modern időkig.
1673-1841: Aranykor
A kabuki a Genroku korszakban virágzott igazán. Ekkor formálták meg a struktúráját, és adtak hozzá rengeteg elemet, melyek ma szinte elengedhetetlenek az előadás során. Létrehoztak konvencionális karaktertípusokat. A kabuki és a ningjó dzsúruri – amely a japán bábszínház, és amelyet bunrakunak is emlegetnek –, kölcsönösen importáltak át különböző elemeket, egyik műfajból a másikba, hatottak egymásra. Csikamacu Monzaemon egyike volt a legelső kabuki színdarabíróknak, számos befolyásos művet írt. A legismertebb és legtöbbet emlegetett, a Sonezaki Sindzsú (páros öngyilkosság Sonezakinál) eredetileg egy bunraku volt. A szerelmi öngyilkosság témája gyorsan terjedt, és vált igen népszerűvé, mivel számos igaz történetet dolgozott fel. Éppen ezért 1723-ban betiltották a sindzsú monot –, azokat a darabokat, amelyek szerelmesek közös öngyilkosságát mutatják be. Icsikava Dandzsúró szintén ebben a korban élt, és alkotott maradandót azzal, hogy bevezette a mienek nevezett pózt és a kumadori sminket, amely hűen próbálta visszahozni a maszkok kinézetét. Ebből az időszakból származik a kabuki ecset – ezt ma sminkelésnél alapozásra használják.
1842-1868: A szaruvaka-csó kabuki
A sógunátus nem nézte jó szemmel a keveredést, és a kereskedést az előadók, a prostituáltak, és a kereskedők között. A kabuki színházakat eredetileg fából építették, éppen ezért gyakori volt a tűzeset Ukijo kerületében. Amikor a terület, mely otthont adott a Nakamura-zanak, teljesen leégett 1841-ben, a sógun megtagadta a színház újraépítését a tűzvédelemre hivatkozva. Ezt kihasználva a sógunátus 1842-ben a Nakamura-zat, az Ucsimura-zat, és a Kawarazaki-zat Aszakusza területére kényszerítette, amely Edo északi külvárosi részén található. A színészeknek, a színpadi munkásoknak, és mindenkinek, akinek bármi köze volt az előadásokhoz, szintén menniük kellett. Az az életforma, mely nagyban építkezett a színházzal való kapcsolatra, szintén emigrált, de az új, kényelmetlen elhelyezkedés miatt csökkent a népszerűsége, és a színházra fordított figyelem. Ezek a körülmények és a szigorú szabályozások taszították a kabukit, az „underground” megítélés felé Edoban. A színházak új helyének negyedét úgy hívták Szarukaba-csó, vagy Szaruvaka-macsi. A Tokugava-sógunátus utolsó 30 éve alatt gyakran hivatkoztak erre a városrészre megnevezésként. 1868-ban a Tokugavák megbuktak. A kabuki visszatérhetett az Ukijo negyedbe, és sokkal radikálisabbá vált azáltal, hogy új drámaírók teljesen új műfajokat hoztak létre, és megcsavarták az eredeti történeteket."
Onnagata: Az onnagata vagy oyama (女方, 女形) a japán kabuki színházban a női szerep, valamint a női szerepet játszó férfi. Onnagatának lenni nem annyit jelent, hogy a színész női ruhába bújik. A cél egy eszményi nő-kép árnyalt megformálása, gesztusokkal, mimikával, hangváltoztatással. Az onnagata minden mozdulata és reakciója nőiességet áraszt. A színészek kifejezetten erre a játékstílusra specializálódnak és nem - de legalábbis ritkán - láthatók más szerepekben.
forrás: Wikipédia
|